az Anatole France utca lakója

Otthonról folyton hívnak, hogy mikor megyek már haza. Egyelőre nem, beköltöztem az apetloni házba. A régi barátaim többsége elköltözött Bécsbe, Grazba, vagy külföldre, akik meg itt maradtak, azoknak már feleségük van, gyerekeik. Martin ígérte, hogy benéz néhány napra, de vele nem szeretek lemenni a partra, egész nap csak szörfözik.

Még nem tudom, meddig maradok. Túl nagy szükség nincs rám sehol, a meglévő- méghozzá elég jónak számító- diplomámmal és a-nem kevés- nyelvtudásommal nem találok sehol sem állást, Budapesten eddig vagy tíz helyről utasítottak vissza. A jelenleg függőben lévő szakjaimon évhalasztó vagyok, emiatt sem kell visszautaznom. Egy ismerősön keresztül néhány hónappal ezelőtt sikerült jelentkeznem egy cég puszani telephelyére német-orosz tolmácsnak (hogy miért pont ezek a nyelvek kellenek nekik, ne kérdezze senki, mindenesetre felsőfokú angol nyelvtudás is kell), tőlük egyelőre nem érkezett semmi válasz, ezért is merem leírni, mert bár akkor nagyon szerettem volna elutazni, most már nem szívesen vágnék bele. Onnan még sokkal nehezebb lenne visszajönni, mint annak idején Buenos Aires-ből, ráadásul a spanyolt is csak felejtem, nincs értelme egy teljesen új országban próbálkozni...

Ülök a mólon, a lábam még nem lógathatom be a vízbe, kezeim a zsebembe teszem a szél elől, nincs jó idő, bár ezt a hideget már nem nevezik télnek. Felhős az ég, mégis vérvörös a nap, mint valami elkapart anyajegy. Szeretek ilyenkor itt lenni, a ködtől vagy a párától nem látom a szemközti partot, s még nem gyalogolnak be fürdőruhás emberek majdnem a tó közepéig, nem derül ki, hogy még ott is csak derékig ér a víz, elképzelhetem, hogy valahol északon vagyok, és előttem a tenger, ahonnan nem érkezik senki, ezért zavartalanul nézhetem, ameddig csak akarom.

Hiányzik a végtelenség érzete. Valaki, akit ilyen nyugalommal nézhetek. Lehetne ez egy ember, vagy egy szentkép, teljesen mindegy. Találkoztam egy lánnyal, de úgy tűnik, nem jön össze. Nem veszi fel a telefont, nem válaszol az üzeneteimre. Mondjuk van valakije, ezzel tisztában voltam az elejétől (nem tehetek róla, heves a természetem, képtelen vagyok józanul mérlegelni), és nem is ígért semmit nekem. Napokig csak rá tudtam gondolni, felébredtem éjszakánként (már ha egyáltalán el tudtam aludni). Utánanéztem, mikor van bent az egyetemen, és gondolkodtam, hogy bemegyek, de végül nem kerestem meg. Elmúlt minden, s valami egészen furcsa, megnyugtató békét érzek, nem akarom látni többet.

Nézegettem a költészet napi programokat, mert örültem, hogy végre Budapesten leszek. De kiderült, hogy nem, haza kell mennem pár napra Apetlonba, hogy megmutassam a házat néhány vevőnek (úgyis elriasztom őket), és egyúttal befizethetem a foglalót Mátéék podersdorfi nászútjára, mert nem mernek dombornyomatos kártyával utalni (de ha Apetlonban van házunk, miért akarnak pár faluval arrébb nyaralni? Talán már abban reménykednek, hogy augusztusig sikerül eladni a házat...)

Nem bánom egyébként nagyon, hogy nem leszek itt, mindenhol csak a szokásos programok (felolvasások, előadások megemlékezések, emléktábla avatók), csupa megszokott dolog, egyedül a Petőfi Irodalmi Múzeum programja tűnik érdekesnek, fotóvetítés is lesz, Vagány históriák, tetszik a címe, érdekesnek tűnik, emlékszem, Dézsi Judit költőnő portréi is mennyire tetszettek egy évvel ezelőtt, és ugyan nem tudom, ki csinálta ezeket a mostaniakat, azért sajnálom, hogy nem látom. Érdekes egyébként, egyre több fiatal fotós (vagy éppen filmes) foglalkozik kortárs költőkkel. Szívesen megkérdezném tőlük, miért. (Mit várnak tőlük, mit látnak bennük, mit testesítenek meg a számukra?Főleg a fiatalabb költők kapcsán lenne érdekes feltenni ezt a kérdést.)

Egyébként mostanában ha tökéletesen nem is, de mindenképp jobban vagyok. Az előbb ittam meg egy üveg Ostoros Merlot-t, tökéletes, kerek, telt íz, és annyira örülök, hogy végre nem tudom jobban érezni magam tőle. A hétvégét a szüleimmel töltöm, Mátéék is visszajönnek Pécsről, szép ünnep lesz, talán feltámadok, talán végre sikerül megértenem valamit.

Most szép vagyok és tiszta. Levetettem magamról az éjszakák átizzadt ingeit.

Könnyű vagyok, nem bántok senkit, bűntelen. Annyira, hogy akár meg is halhatnék. Igazából mindenkinek meg kellene adni azt a kegyelmet, hogy ilyen pillanatokban halhasson meg. Mert szeretek valakit, de még nem hiányoznék neki. Ez a kezdete mindennek, mert annyira tökéletesen befejezett.

Péntek reggel utazom Bécsbe, néhány napig maradok, talán az egyetemre is bemegyek, elintézek egy-két dolgot, lemondom az albérletet. Rossz lesz, tudom, hiányozni fog, mint minden város, amit egy időre ott hagyok. Ilyenkor olyan véglegesnek tűnik minden, innen el, ide vissza soha többet, soha többé nem nézhetem, az eső hogyan folyik végig a belső udvarra néző ablakomon, a lépcsőházba érve nem csodálhatom, a konyha narancssárgásra festett falai hogyan derengnek át a bejárati ajtó vastag tejüvegén.

Budapesten is szép, kicsit lepusztult, de meghitt helyen lakom, biciklivel bárhol ott vagyok pár perc alatt. De ez a város most a gépiességet, a rossz beidegződéseket jelenti nekem, a korai kelést, rövid kardio-edzést, munkát, nyelvtanulást, konditermet vagy boxedzéseket, végül pedig valami filmet. Minden napom ennyire gyakorlottan, rutinszerűen telik, a barátaimat kerülöm, részeg már szinte soha nem vagyok. Érzem, hogy pusztítom, építem le magam. (Az egészséges, tudatos, okos élettel, igen.) Ez három hónapja még önvédelem volt, hogy kevésbé fájjon, ne gondolkodjak, mostanra viszont már megszokás, gyakorlat. Tökéletesen kiiktattam magam. És nem segíthet rajtam senki sem. Máté házasodni készül, nyáron elveszi a lányt, akivel már lassan egy éve együtt van, nem terhelhetem az őrületemmel, egyszerűen nem tehetem meg, egyébként is, mostanában az a kevés öröm, ami jut nekem, nagyrészt az ő boldogsága. Ráadásul neki ez az egész segített valamennyire túljutni a nehéz időszakon, nem rángathatom  vissza.

Csak szeretném tudni, hogy van értelme ennek az egésznek. És nem szeretnék magasztos, fennkölt dolgokra utalni, arra gondolok, hogy van-e értelme egyáltalán annak, hogy levegőt veszek. Vagy annak, hogy nem haltam meg 3 éves koromban.

Mert most úgy érzem, hogy nincs. Ha téged elveszthettünk, akkor ez az egész kaotikus, cél nélküli, értelmetlen pokol. Még talán te is kinevetnél, egyszerű, buta dolog, hogy így gondolkodom. Kicsit olyan vagyok, mint azok az emberek, akik úgy érvelnek, hogy biztos azért nincs Isten, mert annyi rossz dolog van a földön,és ha lenne, nem engedné, hogy háborúk legyenek meg éhezés meg gyermekhalál és annyi rossz. Mindig lenéztem, butának tartottam azokat, akik ilyen egyszerűen gondolkodnak, és most oda jutottam, hogy bár nem mondom ki, de én sem tudok tovább lépni azon, hogy elveszítettelek.

Mert annak ellenére, hogy elméletben-ésszel- hiszek Istenben, ez nem ment meg attól, hogy olyan istentelenül érezzem magam, mint Justine a Melankóliában, aki szerint „A Föld gonosz. Nem kell bánkódnunk miatta.” […] „És mikor azt mondom, hogy egyedül vagyunk… Akkor egyedül vagyunk.” […] „Az élet csak a Földön létezik. De már nem sokáig.”

Pár napja láttam Julio Médem filmjét, a "Caótica Anát" (a magyar cím a nagyon rossz és félrevezető "Anna bekattanva"), az egészet önmagában nem mondanám kiemelkedő alkotásnak, de sok nagyon figyelemreméltó és érzékeny részt tartalmaz. Számomra ilyen volt az a jelenet, amikor Ana arab szerelme, a festő Said éjszaka "rohamot" kap, és a fürdőszobában, a kád fölé hajolva zokog pontosan amiatt, amit Justine a  Melankóliában megfogalmaz.

Hogyan juthatnék ki ebből???

Nem tudtam megvárni a délutáni szürkületet, hogy már ne akarjak kimenni, felültem a biciklimre, és elindultam, céltalanul.

A Városligetben még sétáltak a párok, futkároztak a kutyák, és én élveztem, hogy az arcomba fúj a szél, süvít a fülem mellett a levegő, egyre gyorsabban hajtottam, azt képzeltem, bármelyik pillanatban megugorhat a biciklim egy kövön, vagy kilyukadhat a kerekem valamiben, és én előre esnék, és csak zuhannék, zuhannék, micsoda boldog felelőtlenség lehetne ez az utolsó elrugaszkodás a földtől, már semmilyen mozdulattal nem tudnám korrigálni, végre megadhatnám, elengedhetném magam.

Ráfordultam az Andrássy útra, a Terror házánál bekanyarodtam a Csengery utcába, egy ház előtt, a lépcső legalsó fokán két alak ült néhány sörösüveggel, mikor elhaladtam előttük, halottam, hogy az egyik megkérdezte a másiktól, nem kell-e neki egy bicikli. Kedvem lett volna megállni, és lecsapni őket, de nem, nem ezért edzettem hosszú hónapokig (nemrég találtam itt Budapesten is egy nagyon lepukkant, de legalább olcsó termet, ahol nagyon alacsony áron mindennap edzhetek.)

Aztán megálltam a Pótkulcs előtt, de nem volt bent ismerős, főleg nem a barát, akire már jobban vágyom, mint a szerelemre (mióta L. elment, őszintén szólva egyáltalán nem vágyom szerelemre), ezért elindultam haza.

És bocsánat a rossz fogalmazásért, a billegő mondatokért, de egy 2009-es Juhász Cabernet Sauvignon és egy 2000-es évjáratú Bezerics-Németh szekszárdi dialog cuvée után vagyok, jó bortól megkönnyebbülni pedig mindig bocsánatos dolog.

Milyen furcsa álmaim voltak az elmúlt napokban... Tegnap Anyámmal ünnepeltük a nem tudom hányadik házassági évfordulónkat (pedig érdekes lett volna megtudni, vajon hány éve lehetünk házasok), nekem kellett elhoznom az erre az alkalomra választott estélyi ruháját, ami a budai várban található ruhaboltban volt félretéve neki(természetesen a vár egészen másképp nézett ki, mint valójában), de mire feljutottam, és átverekedtem magam a külföldi turisták és a bámészkodók tömegén, kiderült, hogy az a bolt már nem is ott van, hanem átköltözött a Markó utcába, pontosabban a Markó u.10.szám alá. Érdekes módon a Markó u. az álmomban pont a várból nyílt.

azt hiszem, ha egy nő szeret egy férfit, akkor csakis fiúgyereket akarhat tőle (hogy láthassa, milyen volt a szeretett lény kicsinek), ha nem, akkor inkább lányt.

Miért nem izgat mégsem, hogy L., ha majd lesz neki valaha, mégis inkább lányt akar?

Kint egyre melegebb a levegő, egyre több a fény, de én egy vastag falú bérház egyik lakásában ülök, lassan hidegebb van itt bent, mint kint, még hosszú időnek kell eltelnie, és sok órán át kell nyitva, egészen nyitva tartani az ablakot ahhoz, hogy bent is lehessen érezni a tavaszt.

Itt fogok ragadni. Lehet, hogy most hónapokig itt ragadok. Gyönyörű a nyár Budapesten, bárhol voltam, nyaranta mindig Magyarországra vágytam, de most végzetes lenne itt maradni, végigmenni azokon a helyeken, ahol tavaly még együtt jártunk. Látni például azt a lerombolt szórakozóhelyet, ami éppúgy eltűnt, mint te. Ez a város már soha többé nem lesz az enyém. Ahogy talán én magam se leszek már a magamé, idegen emberek szavai fordulnak meg a fejemben és hagyják majd el a számat, mert így könnyű, nem kell gondolkodni, nem juthat az eszembe semmi olyan, ami fájhat, egészen idegen leszek magamtól, és tompa, csak a test dolgai, az ízek, szagok, pillanatnyi érzések, készen kapott látványok és gondolatok okozhatnak örömet.

Nem tudom, vissza tudom-e szerezni valaha magam. Nem akarok látni senkit, L.-t sem, kerüljetek el, csupa idegen jöjjön velem szembe, akiket nem vagyok köteles megjegyezni, és akiknek nem tartozom semmivel.

L. egyre fáradtabb, nem tettem jól, hogy ide hoztam, haza kell mennie. Én is messzire akarok menni, szervezem az utam. De most még itt vagyok (egyébként is,ki tudja, sikerül-e), szép nap ezt, írni akarok valamit, felkelek, megmosom a fogam, alaposan kiöblítem a szám, hogy új, friss dolgokat mondjak, ne érezzem az elmúlt éjszaka, a nehéz ételek, erős borok ízeit.

Fagy van. De ha kijövök a teremből, a szauna miatt még sokáig nem érzem.

Nem tetszik a város, huzatos, szeles, változékony. Máté holnap Komáromba utazik, talán jövő hét elején találkozunk, akkorra én is hazajutok. Egy közös összeomláson vagyunk túl, ami után úgy búcsúztunk el, hogy nem néztünk egymás szemébe. Most volt csak annyi erőnk, hogy megnézzük a megemlékező üzeneteket, írásokat. Sírtunk, de már nem fejfájósan, szinte száraz szemekkel, görcsösen, nem, most a sírás fizikai megkönnyebbülést jelentett. Könnyebben lélegeztünk, szabadabb lett a tüdőnk tőle, mint a gyerekeké születésük után.

Azt hiszem, sosem múlik el. Ahogy telik az idő, legfeljebb felejteni fogunk, mint az állatok, akik valamennyi távol töltött idő után már nem ismerik fel azt, aki beléjük rúgott, de elfogadni, feldolgozni, nem, azt soha.

Szégyellem magam, ahogy látom, hogy a barátok, az ismerősök (persze, akik azért távolabb vannak) már a legelső napokon, hetekben meg tudtak szólalni, megemlékező üzeneteket küldtek, írtak,

de én, én el fogom-e tudni mondani valaha, mit vesztettem el???

ezt még múlt héten írtam, amikor nem volt net a gépemen:

Ha az ember elveszít valakit, akivel gyakorlatilag együtt nőtt fel, ennélfogva  fizikai léte pont olyan valóságos számára, mint a sajátja, hiába múlt el és zárult le maga az esemény, a veszteség, ebből sosem lesz történet, sosem leszünk olyan távol tőle, hogy lássuk a végét, hogy fel tudjuk fogni azt, hogy megtörtént, lezárult, hiszen mi továbbra is itt vagyunk (mi, akik tulajdonképp teljesen egyenértékűek, majdhogynem azonosak vagyunk vele), és ez az azonosulásunk azt a képzetet kelti, mintha még tudnánk tenni valamit, mintha meg tudnánk menteni, mintha még lenne tétje a fájdalmunknak.

Nem a hitem, a világképem rendült meg. Már nem vagyok biztos abban, hogy van gondviselés, és hogy vannak dolgok, amiket meg kell tennem. Már nem hiszem azt sem, hogy ha szerencsétlenség vagy ha öröm ért, akkor annak úgy kellett lennie, ahogy azt sem, hogy nem volt véletlen, hogy gyerekkoromban csodálatos módon túléltem azt a balesetet. Az igazság az, hogy TELJESEN VÉLETLEN volt, nincs feladatom, nem várnak semmit tőlem.

(És ettől persze még létezhet Isten.)

És innentől kezdve ezért én nem is akarok csinálni semmit. Csak boldog akarok lenni, tökéletes, érzéketlen, és felszínes. Legalábbis próbálom meggyőzni magam. De majd megszakad a szívem, és ha sikerül végre elterelnem a figyelmem azzal, hogy eszem egy jót, leiszom magam­­*, vagy érzem, ahogy edzés közben feszülnek az izmaim, akkor utána mindig olyan üresnek és kiégettnek érzem magam, mint tinédzserkoromban, miután pornófilmeket néztem. (Nem gondoltam, hogy érezni fogom még valaha ugyanezt.)

(*Az Azul nevű olcsó chilei bort én vásároltam fel ebből a célból, ha esetleg keresné valaki az üzletekben...)

Budapesten akarom tölteni a tavaszt. De holnap vissza kell utaznom Bécsbe. Halasztani akartam, de mindenki lebeszélt- majd igyekszem olyan órákat felvenni, amikre nem kell bejárni, és akkor az egész félévet itt tölthetem. Meg Máténál, Pécsett.

Vajon képes leszek-e még valaha beszélni? Emlékszem, amikor hazajöttem pár héttel ezelőtt, Máté fogadott, és úgy sírt, mint egy gyerek. Kipirosodott az arca, összekócolódott a haja, évekkel fiatalabbnak tűnt. Én mások előtt szégyelltem volna ezt, csak akkor engedem el magam így, ha nincs a közelemben senki, vagy olyan helyen vagyok, ahol a fal felé lehet fordulni néhány pillanatra.

Amikor hosszabb ideig laktunk egy helyen, mindig sóvárogva néztem a környékbeli szállodákat, szívesen átköltöztem volna valamelyikbe néhány napig, mert biztos voltam benne, hogy vendégként másként látnám a környéket, más dolgokat is észrevennék, és talán sokkal jobban megszeretném az otthonomat.

Éppen ezt tapasztalom most a szüleimnél.

Több hét telt el úgy, hogy nem tudtam figyelni másokra, nem értettem szót senkivel, nem érzékeltem, mikor mit akarnak, a szemembe nézve, emelt hangerővel kellett világosan a tudtomra adniuk, mire vágynak, vagy hogy mit éreznek irántam, mert azt sem érzékeltem, hogy együtt éreznek, sajnálják, ami történt, segíteni akarnak, és talán rosszul esett nekik a hallgatásom, de nem mentek el, mesterségesen tápláltak a szeretetükkel, mint amikor az ágyban fekvő vénájába műanyag csövön át vezetik be a tápanyagokat, mert szétroncsolódott a nyelőcsöve.

És a beteg túléli, fejlődik, erősödik, befogadja a táplálékot, de közben az ízeket nem érzi- ugyanígy voltam én is, éreztem, hogy fogják a kezem, tolnak, löknek előre, néha még át is ölelnek, de közben nem hogy boldogságot, még hálát sem éreztem.

Most jött el az a pillanat, amikor eljutottam odáig, hogy ugyan még mindig nagyon rossz, de mégsem sajátíthatom ki őt.  Nekem leginkább a leghétköznapibb dolgok hiányoznak belőle, a hangja, a nevetése, fizikai jelenléte, a mozdulatai. Pedig sokkal fontosabbak azok a dolgok, amik örök érvényűek, maradandóak, mindenki számára fontosak lehetnek, és példaként szolgálhatnak- nagylelkűsége, állhatatossága, kedvessége, tehetsége, jósága, emberi nagysága.

És nekem is inkább ezekkel kell foglalkoznom, ezekről kell írnom, beszélnem, mert ő ebből a szempontból nem csak az enyém, hanem mindenkié.

a legtöbb olvasó a "lajhár" és az axolotl" keresőszavakkal talál rá a blogomra. (Akkor most adok nekik egy újabb lehetőséget.)

Néhány versem megjelent a Hitel decemberi számában, ezen a linken már online is olvasható:

http://hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20120103-61027.pdf

elhatároztam, hogy most leírok ide mindent. Elég nehéz úgy, hogy a szemközti házból áthallatszik a szokásos szombat esti buli, az erkélyen dohányzó ismeretlenek arcát csak egy-egy pillanatra világítja meg az öngyújtó, engem pedig nem takar eléggé az ablak előtti vékony függöny, ami különösen ilyenkor áttetsző, amikor még ébren vagyok, és nem merem lekapcsolni a villanyt.

Azért írom le ide, mert nem beszélhetek róla senkinek. A barátaim többségére nem rakhatok ekkora terhet, nem tudnák átérezni, és ettől zavarban lennének, úgy viszont nincs értelme beszélni velük, mintha semmi sem történt volna, mert hazugság lenne, felszínes időpocsékolás, hiszen úgyis ez foglalja le minden gondolatom. (Most derül csak ki, hogy bármennyire sok jó, igaz és közeli barátom is volt-van, mennyire elzártam előlük az életem egyes területeit, pontosabban mennyire körülhatárolható, megkülönböztethető dolgokat osztottam csak velük meg, és valójában senkinek sem volt rálátása az egész életemre.)

Ezért inkább nem találkozom senkivel. A családommal nem beszélhetek, az ő fájdalmuk ugyanakkora, nincs jogom ahhoz, hogy feltépjem a sebeket. Fel kell vidítanom őket, erőt, reményt kell adnom nekik még ebben a helyzetben is. Iszonyatosan nehezen megy.

Egyáltalán, mérhetetlenül nehéz volt az elmúlt néhány hét. Több napig nem tudtam enni, csak feküdtem egy pokrócba csavarva, és nem értettem az egészet. Persze ez furcsán hangzik, hiszen sajnos tarthattunk ettől, előre megmondták az orvosok, de én tényleg nem hittem, hogy ez bekövetkezhet. Persze talán ez nem is igazi, tiszta hit volt, csak olyan önző voltam, hogy bebeszéltem magamnak, hogy ez nem történhet meg, hogy addig is tudjam tovább élni az életem. De most tényleg úgy érzem, hogy bár sosem áltattam magam, nem gondoltam azt, hogy minden rendben, úgy képzeltem, előbb jön el a világvége, és előbb lesz vége mindennek, minthogy ez legyen...

És most itt vagyok, és valahogy folytatnom kell. Nagyon sokáig nem éreztem úgy, hogy kell. Azt hittem, ha nem eszem, nem mozdulok meg, akkor szembeszállhatok Istennel, dacolhatok vele, akkor megmutathatom neki, hogy ezt egyszerűen nem teheti meg. De nem tudtam gyűlölni, pedig talán megkönnyebbültem volna tőle.

És rájöttem, hogy önző vagyok akkor is, amikor arra gondolok, hogy te mennyivel jobb, tisztább, őszintébb, tehetségesebb, értékesebb vagy (nem, soha nem fogok rólad múlt időben írni), mint én, és ha van igazság a földön, ennek inkább velem kellett volna megtörténnie, akkor is önző vagyok, mert lehet, hogy rólad csupa igazságot mondok, de közben undorító módon magamat sajnáltatom.

Nem tudom, hogy tudok-e valaha bizonyítani neked.

Most még olyan vagyok, mint egy zombi.

A lehető leghétköznapibb, legbutább, legócskább dolgokkal foglalom le magam, hogy minél kevesebbet gondolkodjak. Hetente négyszer járok box edzésre, a többi napon terembe. Ócska zenéket hallgatok (komolyabbat, mélyebbet semmiképp!), sorozatokat nézek, és képtelen vagyok bármilyen könyvet a kezembe venni. És ha a felszínes dolgokkal, mondjuk az edzéssel sikerül elterelni a gondolataimat, később persze iszonyú lelkiismeret furdalásom van, hogy valójában ilyen "olcsó" a fájdalmam.

Pár hete Budapesten vagyok. Amikor megtudtam, mi történt, áttettem az összes vizsgám az utolsó hétre, és a szüleimhez utaztam. (És ugyanazon a kék kanapén ülhettem összetörve, mint amin akkor zokogtam összegömbölyödve gyerekkoromban, amikor megtudtam, hogy először a nagypapámat, majd a nagymamámat sem látom többet.) Február elején vissza kell mennem. Máté nem tehette meg ugyanezt Pécsett, de péntektől vasárnapig ő is mindig itt van. Legszívesebben soha többé nem hagynám itt őket.

Utazások, nagy tervek! Én már nem akarok sehova menni, nem szeretnék semmit se csinálni, egyszerűen csak jó akarok lenni. (Olyan jó és csendes, mint gyerekkoromban, amikor meg akartam kapni valamit, és amilyen te VAGY mindig, mindenfajta önérdek nélkül.)

Borzalmasan hiányzol. Kérlek segíts, hogy legyen valahogy.

Most, hogy lett szőnyeg a lakásban, végre nyugodtan feküdhetek a földön. Nem mintha eddig nem tettem volna, de most már sokkal kényelmesebb.

Ma teljesen használhatatlan voltam. Egyetemre nem mentem, meséket néztem, rajzolgattam a karomra, és elképzeltem, milyen jó lenne egyszer egy nő nejlonharisnyás lábaira firkálni, golyóstollal. Hogy csúszhat rajta az íróeszköz hegye, majdnem annyira, mint a fehér műanyag táblán az alkoholos filc, hát az valami fantasztikus lehet. És közben találgatni, hogy átütődik-e a harisnyán, hagy-e nyomot a lábon.

Remélem legalább Max vagy Ramón átjön este, és megment, már majdnem egy hete van egy  felbontatlan vörösbor a hűtőmben (Quelle honte!), ez így nem mehet tovább...

Néhány versem szerepel a Prae Budapest-számában. November 24-én lesz a bemutatója a Hadik Kávéházban. Ha valaki arra jár, elhozhatná nekem a tiszteletpéldányokat (a honorból pedig vehetne magának pár sört, vagy kávét.)

Újra Budapesten vagyok. Tegnap este lefelekvés előtt még bosszankodhattam egy kicsit a freeblog legutóbbi "teljesítményén" (elvesztek a blogok augusztus utáni
bejegyzései), de a nap egyébként tökéletes volt (libasült-párolt lilakáposzta-mézes sült alma és körte-krumpli, jó tokaji furmint és paprikapálinka, aztán színház, végül kávé és krémes szép szerelmemmel Budapesten),
bőven kárpótolt a születésnapomért, amit gyakorlatilag egyedül töltöttem Bécsben. (Egy hülye zh miatt nem jöhettem előbb haza.)  
Osztrák barátaimmal egyszerűen nem volt kedvem elmenni szórakozni, inkább el sem mondtam nekik, hogy születésnapom van (annyira szar ízlésük van, mindenféle diszkóba rángattak volna el, vagy egy-egy kocsmába, ahol technó zene szól és mindenféle neon villog). Néha ugyan jobb híján kimozdulok velük, de ez a konkrét megünneplésre váró alkalom csak kényszert jelentett volna arra, hogy a lehető legtovább maradjak velük és a lehető legtöbbet igyak, különben jogot formáltak volna arra, hogy megsértődjenek. Komolyan, nekem kellett volna megfelelnem nekik és az elvárásaiknak a születésnapomon! Csak ettől akartam megkímélni magam.

De most, azt hiszem, jó. Kicsit meg vagyok fázva, mert Bécs elég huzatos (a lakásom nemkülönben, az ablakok rosszul szigeteltek). Lizi teát készít nekem, csepegtet bele mézet (szeretem nézni, ahogy a reggeli napfény átsüt a mézzel teli befőttesüvegen, csodálatosan áthatolhatóvá tesz az addig homályos masszát), átölelem, beleszagolok a hajába, írni fogok, nagy terveim vannak mára.

Írta: karádi márton | Időpont: 11-10-02 2011. október 2. 12:40 Még nincsenek kommentek
Kategóriák: Budapest
Címkék: Bécs | Borház | Budapest | Derszu | Egri | Káosz | Korona | Kurosawa | Ran | Svábhegy | Uzala